Biztosan átélted már azt, amikor haragot, vagy épp utálatot éreztél valamelyik szeretted iránt, és ezért szégyenkezve, kényelmetlenül érezted magad. Úgy érezted nem valid az érzés, nem érezhetsz így, mert akkor nem vagy szerethető.

A mindennapi életünkben rengeteg érzelem hat ránk a különféle élethelyzetekben. Azonban lehet, hogy nem mindig ismerjük fel pontosan melyik érzelem az, amit épp az adott szituáció kiváltott belőlünk. Leggyakrabban úgy fogalmazzuk meg ha szükséges, hogy jól vagy épp rosszul érezzük magunkat. Nehezen árnyaljuk az érzéseinket, inkább csak végletesen vagy fekete vagy fehér. Pedig több mint 300 érzést különböztet meg a lélekkel foglalkozó tudomány. Velünk született alap érzelmeink az öröm, düh, félelem, undor, meglepődés és szomorúság. A többi érzelmünk életünk során folyamatosan fejlődik. Az érzelmeinket elsősorban neveltetésünk során tanuljuk meg megkülönböztetni és legfőképp azonosítani, illetve kezelni. Egy érzelmileg éretlen szülő azonban mindezekre nem képes, hiszen valószínűleg neki sem tanították meg ezt gyermekkorában. Érzelmi intelligenciánk azonban életünk során folyamatosan fejleszthető, mivel ez egy tanulási folyamat része.

A társadalom elsősorban azt várja el tőlünk, hogy jól legyünk, ne okozzunk problémát negatív érzéseinkkel. Hogy miért? Mert nem tud vele mit kezdeni. A legtöbb ember a saját érzéseit nem tudja helyén kezelni, akkor hogy tudná megérteni embertársáét. A leghétköznapibb példa amikor gyászt él át egy ismerős és nem igazán tudjuk mit is mondhatnánk, hogyan támogathatnánk ebben a nehéz időszakban, ezért inkább kerüljük átmenetileg a vele való személyes kapcsolódást. Ilyenkor szívesebben választjuk azt, hogy írunk neki, mert akkor nem kell megküzdenünk a helyzet tehetetlenségével. Jobban szeretjük a számunkra komfortos, ismerős helyzeteket, ahol pontosan tudjuk mi történik, arra hogyan tudunk reagálni, így elkerülhető, hogy frusztrációt kelljen megélnünk. Vagy amikor valaki, aki fontos számunkra szomorú és esetleg még sír is, akkor gyorsan szeretnénk felvidítani, vagy meggyőzni, hogy nyugodjon meg. Ez is azért van ilyenkor, mert nem tudunk mit kezdeni a nehéz érzelmekkel és szeretnénk, ha a másik gyorsan túllépne ezen, hogy ne terheljen bennünket. Ezzel a hozzáállásunkkal azonban ismét azt erősítjük, hogy ne azt érezze amit, hanem inkább feleljen meg az elvárásainknak.

Amikor felnőttkorban nem tudjuk megélni és helyén kezelni az érzelmeinket az pont azért van, mert gyermekkorunkban azt várták el tőlünk, hogy mindig úgy érezzük magunkat ahogyan az a szüleinknek is komfortos, hiszen ők sem tudták megfelelően megélni az érzelmeket. Biztosan sokunknak ismerősek ezek a mondatok: „Ekkora gyerek már nem sír!”… „Ne hisztizz!” …”Nem is fáj, ez csak egy kis horzsolás!” …”Ne bőgj, már mindenki minket néz!”  Ezek a mondatok mind azt erősítik a gyerekben, hogy amit érez, azt még nem is tudja megnevezni, de az biztos, hogy nem is érezheti, mert akkor nem felel meg szülei elvárásainak, vagyis azt éli meg, hogy nem lesz elég szerethető. Pedig az érzéseinkhez jogunk van, azonban az, hogy mit kezdünk velük az a Mi felelősségünk és a saját érdekünk!

Az elfojtott érzelmek azonban előbb vagy utóbb testi tünetekben fognak helyettünk „beszélni”.